A napokban nagy sajtóvisszhangot váltott ki a kormány új koncepciója, ami a „Szakképzés a gazdaság szolgálatában” címet viseli. Az ebben a témában megszólalók sok valós problémát felvetettek a tanulmánnyal kapcsolatban, azonban néhány fontos részletet nem fejtettek ki. Talán azért, mert a tervezetet valamiért úgy őrzik, mint egy szent ereklyét. Egy ellenzéki politikusnak úgy kell a saját kapcsolati hálóján keresztül „megszerezni” ilyesmit. Még akkor is, ha az oktatásért felelős bizottságban ül az ember. Így megy ma Magyarországon az intézkedések előkészítése. Na de megvan a tervezet lássuk miről is szól!

Annyit mindenképpen érdemes leszögezni: a szakképzés válságban van. Kicsúszott a talaj a szakiskolák alól, hiszen a korábbi gyakorlati képzésnek teret biztosító vállalatok, termelő szövetkezetek megszűntek. Az utódcégek, a hazai kis- és középvállalkozások, a hazánkba települt nemzetközi cégek pedig egyszerűen nem tudják biztosítani a gyakorlati képzés hátterét. Problémát okoz az is, hogy a szakiskolák többnyire nem képesek jó felszereltségű tanműhelyeket üzemeltetni, illetve nem áll rendelkezésre az oktatói gárda sem. Gyakran mondják a vállalkozók és cégvezetők, hogy egy frissen végzett hegesztő vagy esztergályos képtelen elvégezni a legegyszerűbb feladatot is. Nem az a baj, hogy nem tudják leírni a hegesztő szót (mint ahogy erre az államtitkár utalt), hanem nem tudnak hegeszteni. Hosszú hónapokat kell rászánniuk a munkáltatóknak arra, hogy megtanítsák a szakma csínját-bínját a papírral rendelkező „szakembereknek”. Az is igaz, hogy a szakiskolák bizonytalan tudással rendelkező, sokszor a sajátos nevelési igényű kategóriába sorolt, problémás gyerekek gyűjtőhelyeivé váltak. Ilyen szempontból a kormány koncepciójának kiindulópontja helyes. Ám a probléma gyökerét rosszul látják.

A tanulmány szerint ugyanis túl sokan választják a gimnáziumot. A kormány szerint negatívum, hogy egy adott korosztályon belül csupán a gyerekek 20%-a megy szakiskolába, és kb. 40%-a szakközépiskolába. Utalást tesz arra is az anyag, hogy szűkíteni kellene a gimnáziumba felvettek számát, mert sok olyan gyerek is bekerül oda, aki nem rendelkezik megfelelő tudással. Ezzel a megközelítéssel a magam részéről egyáltalán nem tudok egyet érteni. Azzal semmi baj nincs, hogy a gyerek a gimnáziumot választja - és így a felsőoktatás felé is megteremti magának a továbblépési lehetőséget -, a gond ott van, hogy a többi gyerek, és leginkább a szakiskolákba kerülő diákok, nem kapnak megfelelő képzést. Teljes mértékben elfogadhatatlan, ha bárki a gimnáziumi képzés visszaszorítására törekszik. Hibás a tanulmány készítőinek azon állítása is, hogy a „jó munkásemberek” iránt mindig van kereslet, míg a gimnáziumi végzettségűek esetében ez nem mondható el. Ezzel szemben a helyzet az, hogy a magasabb végzettségűek körében a munkanélküliségi ráta alacsonyabb. A munkaerőpiacon a tudás érték! Azzal nem kezeljük a problémát, ha a piacon továbbra is eladhatatlan kompetenciákkal vértezzük fel a gyerekeket.

A tanulmány készítői részletesen kifejtik azt is, hogy milyen problémát látnak a szakközépiskolai és a szakiskolai képzésben, és megoldási javaslatokat is megfogalmaznak. A helyzetértékeléssel voltaképpen egyet tudok érteni. Nem sorolom fel az összeset azok közül, amikkel egyetértek és támogatandónak tartok, csak néhányat emelnék ki:

Egyet tudok érteni azzal is, hogy a képzés minőségét kell javítani, egyetértek a képzési és gyakorlati normatíva növelésével és differenciálásával. Mint ahogy a tanulmányi ösztöndíjak kiszélesítésével, a második szakma ingyenes megszerzésének lehetőségével.  Kifejezetten támogatom a tanulmány szerzőinek azon javaslatát, hogy meg kell fontolni a tanköteles korhatár növelését.  E nélkül nem fog menni. Értem én, hogy ezt nem akarják kimondani, de be kell látni: rossz döntés volt a korhatár 16 évre csökkentése. A tanulmányban végre elismerik: sokan 16 éves korukban úgy kerülnek ki az oktatási rendszerből, hogy nincs semmilyen végzettségük.

A sok pozitívum mellett vannak kardinális problémák is a kormány tervei között:

-        A duális képzési lehetőségek bővítése nem lehet gyógyír mindenre, mint ahogy azt a tanulmány készítői gondolják. Az ország egy jelentős részén, az elmaradott hátrányos helyzetű térségekben, nincs lehetőség arra, hogy tanulószerződéssel kiszervezzék a képzést magánvállalkozásokhoz. Ráadásul bizonyos szakmákban eleve elképzelhetetlen, hogy a gyerekeket odaengedjék tíz- vagy százmilliós gépekhez, egyes esetekben pedig zárt technológiával dolgoznak, ahol ennek értelme sem lenne. A tanműhelyek építése, modernizálása, szakemberekkel való feltöltése talán fontosabb. A koncepció meg sem említi a Térségi Integrált Szakképző Központokat, amire az elmúlt 6-8 évben az uniónak köszönhetően milliárdokat költöttünk. Ezek azok a helyek, ahol a szakképzésben tanulók a legmodernebb technikát vehetnék igénybe. Vajon miért hallgatnak erről a tanulmányban?

-  Tervezet nem ad arra választ, hogy miként lehet magát a képzési struktúrát a munkaerő-piaci kereslethez igazítani. A Kereskedelmi és Iparkamara önmagában ezt a feladatot nem képes ellátni. Ennek ellenére túlteng a szervezet szerepének hangsúlyozása. Először célszerű lenne bizonyítaniuk, hogy érdemben hozzá tudnak járulni a szakmai munkához, majd azt követően lehet azon gondolkozni, hogy miként lehet őket bevonni az egyeztetésekbe. Évtizedek óta tény: olyan gyorsan változik a piac és  fejlődik a technológia, hogy  mire a három-négy éves szakképzésből kikerül a diák lehet, hogy már meg is szűnik az, amire beiskolázták. Tény az is: a fiatalok nem azért nem mennek el ápolónőnek, mert nem tudják, hogy van ilyen szakma, hanem azért, mert olyan keveset keresnek az ápolónők hazánkban, hogy inkább menekülnek a pályáról. Óriási tévedés tehát hiányszakmának aposztrofálni olyat, ami a kereseti lehetőségek miatt nem versenyképesek. Ennek teljes mértékben ellentmond, a Parragh László vezette Kamara tervutasításos elképzelése.  

-       Értem, hogy a szakiskolai és a szakközépiskolai képzés esetében nyújtani szeretnék a képzés idejét (és így az érettségi letételének lehetőségét valamilyen szinten könnyítenék), de ezzel a felsőoktatás felé nem nyitják meg az átjárhatóságot. A felsőoktatással kapcsolatos kormányzati stratégia egyértelművé teszi, hogy szűkíteni akarják az egyetemre bekerülők számát azzal, hogy a felvételi követelményeket szigorítanák. Magyarul oda érdemben csak a gimnáziumok, és azon belül is csak a legjobb gimnáziumok diákjainak lesz lehetősége bekerülni.

- A kormány jelenlegi szakképzés-politikája úgy tűnik inkább a gyártósori szalagmunkások képzését támogatja ahelyett, hogy valódi tudás alapú társadalmat építve önállóan vállalkozni, gondolkodni, technológiai fejlesztéseket kidolgozni képes szakemberek képzését segítené. Arról nem is szólva, hogy jelenleg az adott korosztály negyede funkcionális analfabétaként kerül ki az iskolapadból. Ha nem emeljük a közoktatás színvonalát, az anyagban megfogalmazott elméleti továbbtanulási lehetőség a szakképzésbe bekerülő diákok számára csupán vágyálom marad.

-   A pályaorientáció nagyon fontos és jó dolog. Viszont egyenesen hajmeresztő a tanulmány szerzőjének azon megállapítása, mely szerint a probléma egyik gyökere, hogy „a továbbtanulási döntésnél jellemzően a tanuló családjának befolyásoló szerepe érvényesül”. Mégis kinek kellene dönteni a gyerek sorsáról, az Iparkamarának? Ezen kívül határozottan elutasítom, hogy a 7. osztály végén végzett felmérés alapján állapítsák meg, hogy melyik gyerek mire való. A kompetencia-mérések lényege inkább az, hogy a képzés hatékonyságát mérje fel. A gyerek pedig majd a szüleivel együtt eldönti a 8. évben, hogy hova akar jelentkezni. A középfokú oktatást nyújtó intézmények meg döntenek a felvételéről. Az anyag pályaorientációs szemlélete nem lép túl a hetvenes évek tervutasításos gazdasági modelljén.

-   Egyáltalán nem értek egyet azzal, hogy a szakképzésben további centralizációt hajtsanak végre, vagyis hogy szakképzési centrumokat gründoljanak. A KLIK példája azt hiszem jól mutatta, hogy ennek semmi értelme nincs.

-      Az anyag semmit nem mond arról, hogy az egyébként többnyire jól működő, a piaci igényekre jól reagáló alapítványi- és magániskolák miként illeszkednek bele majd ebbe a rendszerbe? Az utóbbi években, mintha az állam ezen intézmények kiszorítására törekedne, ami rossz irány. Éppen ezek azok az intézmények, amelyek igazi képzési lehetőséget tudtak biztosítani azoknak a tanulóknak, akiket az állami szakképzési és közoktatási rendszer kivetett magából, akiktől a pedagógusok meg akartak és sikeresen meg is szabadultak.

-      Őszintén szólva, nem világos számomra, hogy a tanulmány miért foglalkozik a határon túli szakképzéssel. Az még rendben van, hogy a magyar nyelvtudás megőrzése érdekében az oktatási rendszer bizonyos szintjein támogatjuk az ottani magyar közösséget, de a szakképzésbe kívülről belenyúlni nem tűnik ésszerűnek. Mivel indokolja majd pl. a miniszter román kollégájának, hogy ő bizonyos iskolákban duális képzést akar bevezetni?

És még egy dolog, amivel egyetértenék, ha a tervben szó lenne a hogyanról is, ám ez megint elmarad. A hátrányos helyzetű gyerekek felzárkóztatására igen jelentős szerepet kellene kapnia az oktatást támogató segítő szakmáknak, szakembereknek vagyis az iskolai szociális munka, az ifjúságvédelmi feladatok fejlesztése elengedhetetlen lenne. Ehhez azonban státuszokat és finanszírozást kell biztosítani az iskolák számára már általános iskolában is, erről azonban nem szól a cselekvési terv.Egy szó, mint száz: a kormány koncepciójában vannak jó meglátások, téves megállapítások is, és persze van benne sok olyan kérdés, amit szakmai alapon kell megvitatni. Erősen javasolnám a Balog Zoltán vezette minisztériumnak, hogy azonnal kezdjen hozzá egy széles körű egyeztetéshez, amibe a szakemberek mellett a pártok szakpolitikusai is meghívást kapnának. De egy valamit semmiképp se csináljanak: ne akarják az új rendszert a következő tanévtől bevezetni. Szánjunk rá még legalább 1-2 évet, gondoljuk át az ilyen mértékű átalakításokat!