Sokan meglepődtek, sokan felháborodtak L. Simon kirúgása miatt, pedig a valóságban a hosszú évek óta folyó, és egyre keményebb eszközöket felvonultató kultúrharc egyik újabb ütközetről van szó. Az oldalak kijelölése ebben a kultúrharcban már sok évvel ezelőtt megtörtént, és tényleg csak a harci műveletek fokozódó hevességének, ami esetenként meglepi az embert. És nem csak szimbolikusan jelezték a frontvonalakat, hanem exkavátorokkal álltak neki kanyon mélységűvé mélyíteni a lövészárkokat, nehogy át akarjon azon kelni bárki is. És egyben világosan nevesítették is az érintetteket. Egyértelműen megüzenték: mindenki tanulja meg, hogy hol a helye! És bizony L. Simon is már sok évvel ezelőtt megkapta a maga címkéjét a saját oldalától. Aki szokott ezzel a témával foglalkozni, annak ismerős lehet Szakács Árpád neve. Nevezett időszakos főideológus élen járt a frontvonalak mélyítésében, és a harcoló felek kijelölésében, és ő a saját oldalukon is elkezdte a rendrakást. Legemlékezetesebb ügye talán a Prőhle Gergely elleni támadása volt a Kassák tárlat ügyében, aminek eredményeként pár hónapon belül Prőhlét ki is rúgták a PIM éléről (helyette jött Demeter Szilárd, de róla majd később). De ha alaposabban elolvassuk Szakács cikksorozatának ezen elemét (Szakács Árpád: Visszasírja a vörösterrort a ballib értelmiség. Kinek a kulturális diktatúrája? IX. rész, Magyar Idők, 2018. július 13.), akkor abban bizony L. Simonról is kimondja az ítéletet már 5 évvel ezelőtt. Csak idő kérdése volt, hogy mikor kerül sorra. Ebben a kultúrharcban ugyanis nincs mismásolás, nincs árkok (illetve kanyonok) feletti átnyúlás. Egyre inkább világossá válhat mindenki számára, hogy az ő szemükben van két teljesen elkülönítendő oldal, és vagy ide tartozol, vagy oda. A saját oldalon nincs kikacsintás, nincs kritizálás, nincs értelmiségi érzékenykedés, nincs polgári jófiúskodás. Aki pedig nincs csak és kizárólag velük, az nincs. Kész, ennyi. Tessék világosan oldalt választani! A túloldalon meg lehet kussolni, ha bármihez is akarnak még esetleg állami forrást kapni. Akinek nem tetszik, az készíthet filmet pl. szlovák forrásból.
És akkor ígértem, hogy pár mondat elejéig még visszatérek a közelmúlt és napjaink kultúrharcosaira. Sokan gondolták azt az elmúlt években, hogy egyes emberek csak a magánvéleményüket írják le, és néha még futóbolondnak is titulálták az érintetteket. Valójában azonban már Szakács Árpád is a saját közegének pontos ismeretében írta meg szentenciáit, és így az általa kijelölt törésvonalak teljesen valósak (és az sem véletlen történetünk szempontjából, hogy nevezett főideológus aktuálisan épp’ a Mi Hazánk környékén motorozik). A napjainkban is mozgó fideszes kultúrharcosok pedig már vérprofin, anyagi és szellemi erőforrással a kezükben dolgozzák ki mindennek az ideológiai hátterét, képzik hozzá a saját harcosokat, és rohamléptekben valósítják meg gyakorlatban is a kulturális térnyerést. Profin és könyörtelenül. Egyes kulturális ágazatokban olyan szintű már a fideszes térnyerés, hogy azt csak a vak nem látja (pl. a könyves szakmában, a filmes szakmában). De ami még ennél is megdöbbentőbb, hogy mennyire felgyorsultak az események. Ma már nem kell három hónap egy kirúgáshoz, mint anno Prőhle esetében, L. Simon esetében ehhez elég volt pár nap. Persze napjaink kultúrharcos tábornokai között is vannak olyanok, akik nem elég kemények már a háború egy ilyen előrehaladott fázisában, így tőlük is rövid úton megszabadul majd a rendszer, és jönnek a még náluk is vonalasabb, náluk is profibb, náluk is könyörtelenebb emberek. De már csak ilyen a kultúrharc megvalósulása a gyakorlatban.
És akkor zárásként idéznék a napjaink kultúrharcát meghatározó boszorkánykonyhából:
„A 20. században, mintegy száz éven keresztül változatos formában vívott progresszív kultúrharc után Magyarországon nemcsak politikai, hanem szellemi értelemben is fordul a szél. A posztkommunizmus 1990 és 2010 között tartó időszaka után konzervatív korszakváltásra nyílik esély. Ez immár nemcsak pártpolitikai, hanem kultúrpolitikai irányváltást is jelent. A politikai dominanciához kulturális hegemónia dukál. A 21. század második-harmadik évtizedében kapnak esélyt a nemzeti-konzervatív erők arra, hogy a száz évig meghatározó baloldali-liberális kulturális hegemóniának véget vessenek. Ebben nyer történelmi jelentőséget a jobboldali pártpolitika és a nemzeti értelmiség természetes szövetsége.” (https://www.xxiszazadintezet.hu/tag/kulturharc/)
