A mai bizottsági ülés egy fontos szakmai kérdést tárgyalt, nevezetesen Palkovics államtitkár úr bemutatta nekünk a nemrég nyilvánosságra hozott felsőoktatási stratégiát (Fokozatváltás a felsőoktatásban). Előre várható volt, hogy alapvetően politikai jellegű vita lesz az ügyben, hiszen az anyag koncepcionálisan más megoldást támogat, mint amit az ellenzéki pártok (kancellári rendszer vs. egyetemi autonómia). Én magam is úgy ítéltem meg, hogy egy ilyen politikai vitában nagyon a szakmai részletekre nem lehet kitérni, mert elviszi a vitát. Itt elsősorban azt kell tisztáznia mindenkinek, hogy miként viszonyul az egyetemek kancellárok általi megszállásához, illetve miként viszonyul a finanszírozási problémákhoz, amit egyébként Hiller István elég határozottan meg is fogalmazott az ülésen. Hiszen leírhatunk sok szép tervet (a papír mindent elbír), de ha biztosítunk elég forrást mindehhez, abból nem lesz semmi. Az anyag pedig leszögezi, hogy jelentős forrásbővülésre ne számítson a felsőoktatás. Az államtitkár persze a várhatóan jelentősen csökkenő hallgatószámra (!) hivatkozva az egy hallgatóra jutó finanszírozás bővüléséről beszélt. Erre még később visszatérek. A kardinális kérdés azonban a kancellári rendszer bevezetése. Még most is állítják, hogy egy nem az egyetemi autonómia megszüntetését jelenti, mindössze a fenntartó azon joggyakorlásának a megnyilvánulása, hogy irányíthassa az adóforintok útját. Persze azt tudjuk, hogy a felsőoktatás finanszírozásában egyre több a külső forrás (ha az egész szektort tekintjük, akkor lassan a kétharmada), másrészt eddig is pontosan meg lehetett találni a felelőst, ha bármilyen gazdasági probléma adódott. Ezért van rektora egy intézménynek. Most egyszerűen azt találták ki, hogy az „autonómiát nem érintő ügyekben” a kancellár dönt. Ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy mindenbe beleszólása van (vagy dönt, vagy vétójoga van). Még az oktatók és kutatók kinevezésénél is egyetértési joga van. Sikerült megszereznem egy vidéki egyetem készülő szervezeti és működési szabályzatát, mondhatom tanulságos olvasmány. Korábban azt mondtam, hogy az első éjszaka jogán kívül szinte mindenhez joga lesz a kancellárnak. Jelentem ez ma már nem igaz, az első éjszaka jogát is megkapta. Minden egyes pontnál kicserélték a rektort kancellárra, vagy mellé írták párhuzamos döntési jogkörrel, vagy odaírták a rektor döntési jogköreihez, hogy csak a kancellár egyetértési jogával lehet végrehajtani. Teljes képtelenség az egész. Ráadásul kódolva van benne, hogy az egyetem egy kormányhivatalnak megfelelően fog működni, vagyis szó sincs autonómiáról. A kancellárok munkájáért felelős kormánybiztos kicsit zokon is vette, hogy egy készülő SZMSZ-ről elmondtam pár gondolatot, láthatóan azt hitték, hogy ezt titokban tudják tartani. Hát nem tudják, mert mindenhol nagy a felháborodás.  Tudjuk azt is, hogy a kancellárok hetente járnak be eligazításra a minisztériumba (esetenként útba ejtve a helyi Fidesz irodát is), amit nagyon rossz néven vesznek az egyetemen dolgozó kollégák, mert a kancellárok komisszár munkát végeznek. Ráadásul erre a felsőoktatási stratégia még rátesz egy lapáttal, mert a jövőben ún. konzisztóriumokat hoznának létre, ahol majd az „autonómiát nem érintő ügyekben” fognak foglalkozni. Persze itt a tagok többségét a fenntartó (miniszter) nevezi majd ki. Szóval a jövőben a Szenátus érdemi jogkörei is jelentősen csorbulnak. A kormány képviselői persze elvárják, hogy mindehhez még jó képet is vágjon mindenki. (A rektori konferenciának sikerült az elérni, hogy legalább ne magát a szenátust akarják megszállni kinevezettekkel, de ennek az ára a konzisztórium elfogadása volt. Szóval az autonómiának tényleg annyi.) És persze hivatkoznak a német (Hochschulrat) és az angolszász (Board of Trustees) példákra, de ott tudomásom szerint ezek a testületek az intézmény általános értékei felett őrködnek, és nem a fenntartó gazdasági utasításait végrehajtó szerv.

A legszebb az egészben, hogy a meghallgatáson a minisztérium részéről olyan felméréssel akarták bizonyítani a kancellári rendszer elfogadottságát, mely a rektorok harmadának megkérdezése alapján készült (ráadásul magáról a módszertanról sem hallottunk semmit, szóval itt voltaképpen egy láthatóan nem reprezentatív, nem tudományos igényű, vélhetően erősen torz képet adtak elő valóságként. A poén az, hogy a stratégia korábbi változataihoz képest most már legalább a bölcsészet- és társadalomtudományok pár dicsérő mondat elejéig megjelennek az anyagban, de a társadalomtudományokban használatos tudományos elvek már láthatóan igen messze állnak tőlük, így teljes mértékben elfogadhatatlan módszertannal készült anyagokkal akarják alátámasztani prekoncepcióikat. (Arról most nem is beszélve, hogy az anyagban konkrétan szakmaiatlan térkép is szerepel, de ezt ők észre sem vették. Persze ezt csak a geográfus végzettségem miatt vettem érzékenyen). Arról nem is beszélve, hogy a kancellárok körében készített felmérésük eredményei alapján a kancellárok meg vannak elégedve (sic!). Hát ennek igazán örülünk.

Őszintén szólva el sem tudom képzelni, hogy a korábban egyeteken és főiskolákon tanító Fideszes képviselők miként képesek mindezt zokszó nélkül (sőt néha kifejezetten lelkesen) támogatni. Nekem ég a bőr az arcomon (ellenzéki képviselőként!), hogy a kormánypárti többség semmibe veszi azt az egyetemi közeget, ahonnan származnak. El nem tudom képzelni, hogy miként néznek ezek után a korábbi kollégáik szemébe. Engem az utóbbi hónapokban csak elkeseredett kollégák kerestek meg ezzel kapcsolatban. Egyszerűen az az érzésük, hogy kiszolgáltatottak lettek. Nem elég, hogy rettentően alacsony a fizetésük (egy adjunktus vagy docens fizetése olyan alacsony, hogy még az általános iskolai pedagógusok is sajnálkozva néznek rájuk), de még semmibe is veszik a saját közösségük autonómiáját. (Ugye itt látni kell, hogy nem egyszerű oktatásról van szó. Egy speciális feladatokat ellátó, részben közpénzből finanszírozott oktatási-kutatási intézményről van szó, ahol a tudománynak rendelünk alá minden döntést. Ez nem kormányhivatal.).

Szóval nekiállhattam volna dicsérni, hogy legalább elkezdtek stratégiában gondolkozni, hogy az előző változathoz képest sokat finomodott az anyag mondanivalójában és szemléletében, hogy akár támogatható is lenne az intézmények hierarchiájának átalakítása. Lamentálhattunk volna a bemeneti követelmények szűkítéséről, a lemorzsolódás értelmezéséről és annak problémáiról, a finanszírozás és a bérrendezés kérdéséről, a kompetenciamérésekről, a kontaktórák és az önálló hallgatói munkavégzés arányáról, a duális képzésről, a munkaerő-piaci helyzetről, a PhD képzés átalakításáról, a felsőoktatás regionális politikában játszott szerepéről, az akkreditáció problémájáról stb. Csak éppen semmi értelme nem lett volna. Erről nekem/nekünk határozott véleményünk van, de amíg az egyetemi autonómia megtörése, illetve a finanszírozás befagyasztása a cél, addig teljesen felesleges egy bizottsági ülésen szakmai kérdéseket feszegetni, mert érdemi válaszokat úgysem kap az ember, csak mellébeszélést. Ennek pedig az az oka, hogy az alapokat tekintve máshogy látjuk a rendszer működését. Én nem legyőzendő, rosszul gazdálkodó rendszernek látom a felsőoktatást. Egyszerűen kénytelen volt megfelelni a mindenkori kormányzati törekvéseknek, de abból mindig kihozta a maximumot. Akárhogy is nézzük, a felsőoktatás sikerágazat (a kibocsátási és elhelyezkedési adatokat vizsgálva), bár az ott dolgozók frusztráltak. És sajnos egyre inkább azok lesznek. A minőség meg nemhogy javulni, hanem romlani fog.  Hát valami ilyesmit mondtam el. Egyben jeleztem, hogy a szakmai véleményünket részletesen is elmondom szívesen, de azt már felesleges lenne a bizottsági ülésen megtenni, mert akkor órákat ott ültünk volna.