Sokan kérdezik, hogy miért baj, ha a kormány a saját ízlése szerint akarja átalakítani (na jó, ez ma már tényleg eufemizmus, így inkább mondjuk ki nyíltan: szétverni) az Akadémia kutatóintézeti hálózatát? Többek között azért, mert ha van egy nagy presztízsű, szabadon gondolkodó és alkotó tudós közösségből álló Akadémia, akkor az áltudományokkal foglalkozó futóbolondok nézeteit nem hagyják csak úgy terjedni a vakvilágba. Mert akkor ezek a valódi tudósok felállnak, és elmondják a tudomány által elfogadott álláspontot.
A Magyar Tudományos Akadémia épülete (forrás: nepszava.hu)
Tipikus példa erre az áltudományos ökörködésre, amit a folytatólagosan követ el Czakó Gábor a nyelvészeti fejtegetéseivel. Ennek legfrissebb példája a Magyar Hírlap hasábjain minap megjelent irománya. Számomra megmagyarázhatatlan módon, de vannak ilyen műkedvelő megmondóemberek, akik valamiért tudósoknak képzelik magukat, és olyan dologba kontárkodnak bele, amihez egyszerűen nem értenek. Sem a tudományos módszertant nem ismerik, sem a kapcsolódó szakirodalmat nem tudják szakszerűen feldolgozni. A baj ott kezdődik, amikor ezt bizonyos politikai csoportok még támogatják is, mert épp’ beleillik a politikai stratégiájukba. Ma például az a zeitgeist (megint), hogy a finnugor nyelvrokonság nem jó. Hát tagadják is, ahogy a csövön kifér. Persze tudományos módszertannal ezt nem tudják megtenni, hiszen egyrészt nem értenek hozzá, másrészt meg ha így tennének, akkor kénytelenek lennének elfogadni a finnugor nyelvrokonságot. Tehát mit tesznek: vagy más futóbolondok elméleteire hagyatkoznak, vagy már rég megcáfolt elméleteket ásnak elő a múltból, vagy nem létező állítások cáfolatával próbálják bizonyítani a maguk igazukat, vagy a szakirodalomból emelnek ki néhány forrást (sokszor még azokat is félreértelmezve), ami szerintük az ő „elméletüket” támasztja alá. Majd nagy hangon terjesztik nézeteiket, hiszen nekik aztán tényleg mennyire igazuk van. Mivel pedig mindezt „az újságban” is megírják, ezért az ilyen „elméletekre” fogékony közönség természetesen tényként fogadja el azokat.
Czakó Gábor (forrás: youtube.com)
A valódi tudósok persze ilyenkor (mint ahogy most is) felállnak, és elmondják a véleményüket. Számtalan interjút és cikket olvastam az utóbbi 20 évben, melyekben a valódi tudósok módszeresen és érvekkel alátámasztva bizonyítják be a téves elméletek tarthatatlanságát. Persze mindez a laikus áltudósokat, meg az őket támogató politikai csoportokat módfelett zavarja. Ezért a valódi tudósokat – nevezetesen a témával foglalkozó akadémikusokat, valamint az akadémiai kutatóintézetekben dolgozó kollégákat – a valóság ellen hadakozó (v.ö: külföldi háttérhatalmak érdekeit szolgáló), megtévedt okoskodókként állítják be, akik csak úgy az állam pénzén kutatgatnak, valamint magyar és nemzetellenes (sic!) tevékenységet folytatnak. Így fel is merül bennük a kérdés: minek ezeket a kutatóintézeteket egyáltalán fenntartani? A következtetés pedig megint csak egyértelmű: Nem kellene inkább néhány saját kutatóintézet? Mondjuk egy Magyarságkutató Intézet? Hát így.
Zárásként megjegyzem – hátha valaki véletlenül rákattintott a belinkelt Czakó cikkre –, hogy az ilyen Czakó-féle nyelvi fejtegetések már Babits Mihálynak is a könyökén jöttek ki, ezért erős felindulásból írt is egy egészen briliáns nyelvészeti humoreszket Káp isten címen. Most csak egy részletét másolom be ide, de csak ajánlani tudom a teljes szöveg elolvasását. Én visítva nevettem, amikor olvastam.
„Amint ezt a kérdést fölvetettem, azonnal eszembe jutott a káposzta neve. Ki ne ismerné azt a tréfás szólást, hogy a káposztát Káp hozta? Gyermekkorunktól fogva sokszor mulattunk a népetimológián, mely szerint ezt a növényt bizonnyal valami Káp nevű ember honosította meg hazánkban. De ami tréfás népetimológiának látszik, gyakran csak elfeledett emlék, ősi hagyomány, melynek igazi értelme kiesett a tudatból. Hátha így van ebben az esetben is? S hátha az, akiben a mai hagyomány csak Káp nevű embert képes látni: tulajdonképpen egy Káp nevű isten, az ősmagyaroknak valamely földművelési vagy természeti istene?
Az ötlet nem olyan különös, amilyennek látszik. Ne feledjük, hogy a magyar konyhakert legmagyarabb terményéről van itt szó; nem vált-e a töltött káposzta nemzeti ételünkké? Nem kínálkozó föltevés-e, hogy egy ilyen régi nemzeti eledelt maga az isten, valamely nemzeti isten ajándékozott a magyaroknak?
Mindazonáltal nem mertem a feltevést egyetlen támaszpont alapján kockáztatni, míg meg nem győződtem, hogy egyéb tények is megerősítik. Körülnéztem a nyelv egész területén s íme: adat adat után szinte magától sorakozott a szemem elé s valósággal kiáltva hívták föl magukra figyelmemet, míg teljes bizonyossággá érlelődött bennem a gyanú: őseink egyik istenét fedeztem fel!
Először is: ha csakugyan volt Káp nevű isten, kellett lenni szent helynek is, ahol kiváltképpen őt tisztelték. Nem találnám-e meg a szenthelyek elnevezései közt a Káp névnek nyomát? Azonnal eszembe ötlött a kápolna szó. Nyilvánvaló, hogy a feltevés, amely ezt a latin capellá-val hozza összefüggésbe, nagyon bizonytalan és kezdetleges etimologizálás, nem sokkal komolyabb, mint mikor Anonymus a Dést Deusból származtatja. Valószínű-e, hogy a pogány magyar, aki a keresztény fogalmakra szívesen alkalmazta az ősi pogány elnevezést, eldobta volna azt, éppen e legmezeibb szenthelynek elnevezésénél, mely pedig a természetimádó régi vallás szenthelyeihez legközelebb állhatott? Mert a kápolnák máig is többnyire mezőkön, szántóföldeken, erdőkben s hegyek közt találhatók, vagyis éppen azokon a helyeken, ahol az ős Káp istennek szentélyei állhattak valaha. Mi tehát az a kápolna? Valószínűleg annyi mint: Káp-kolna. A présházakat, szőlőhegyek között emelkedő kisebb épületeket, máig is kolnának nevezik sok helyütt, s mindannyian ismerjük Vörösmarty versét:
Be szép vagy, kolna, Ménes oldalán:
Borod sötét, mint a cigányleány...”
(Ha valaki megkérdezné, hogy milyen jogon nyilvánítok véleményt ebben az ügyben: van tudományos fokozatom, és mélységesen felháborít az MTA elleni támadás, valamint a tudománytalan hőzöngés. Ami meg a nyelvészetet illeti: nem vagyok nyelvész, de tudósként/kutatóként az ember nagy rutinra tesz szert a butaságok kiszűrésében.)
