Tegnap volt a Nagy Imre Társaság csepeli megemlékezése. A szervezők engem is megkértek, hogy mondjak egy rövid beszédet. Végül úgy döntöttem, hogy ezen a jeles napon Göncz Árpád egyik beszédéből idézek pár mondatot a megjelenteknek. Ezzel egyrészt megemlékeztem egy olyan emberről, aki tevékeny részese volt az ötvenhatos eseményeknek, melyért életfogytiglanra ítélték. Másrészt megemlékeztem minden ötvenhatos hősről. Harmadrészt pedig Göncz Árpád szavaival ugyan, de egyértelműen elmondhattam, hogy szerintem mit a feladatunk.

Az általam idézett beszédrészlet két szempontból is érdekes. Meglepő a mondanivalója mai napig aktuális. Sőt! Ma talán még aktuálisabb, mint majd" negyed százada volt. Meglepő lehet azért is, mert ez a beszéd voltaképpen nem hangzott el, hiszen jobboldali provokátorok belefojtották a szót a köztársasági elnökbe. Ez utóbbi pedig a rendszerváltozás utáni politikai közélet leggyomorforgatóbb epizódjaként vonult be a történelembe.

Íme a részlet: 

"Ötvenhatot, bár a magyar nép egészének forradalma volt, ismerjük be, mégiscsak a fiatalok vívták. S mert forradalom volt, a jövőre irányult. A vágyainkat vetítette ki. Ez az út, amire most léptünk, 1989-ben — tudatosan vállalva ötvenhat emlékét és szellemét — szintén a jövőbe, s szintén régi, ötvenhatnál sokkal régebbi vágyaink irányába vezet: a korszerű, minden polgárnak esélyegyenlőséget, anyagi jólétet, személyisége kiteljesítését ígérő, egy szóval, demokratikus Magyarország felé. A fiatalok Magyarországa, a korszerű, XXI. századi Magyarország felé. Útközben a vágyainkból sok mindent föl kell majd adnunk — ha nem is örökre. Ha szabad azt mondanom, s ha a jelző nem mond ellent a szó értelmének: tartós forradalom áll előttünk, amit, ugyanúgy, mint '56-ban, a fiatalok tudnak csak véghezvinni. A mai fiatalok. S ez, mint minden forradalom, áldozatot kíván, de tisztító vihar is lesz: próbára tesz, szakadatlan kemény vitákra sarkall, de egyben — a céljait illetően — egységet követel. Mert sok mindent megengedhetünk magunknak, csak egyvalamit nem, hogy ne érjünk végére ennek a magunk választotta útnak, hogy történelmileg ismét lemaradjunk.

1956-ban beírtuk a magyar nevet a világ történelmébe, s ki tudja, mekkorát, de száz évnyinél nagyobbat léptünk előre, az biztos.

Most kicsinyek a lépteink, s ráadásul sokakkal, Európa többségével kell egyszerre lépnünk, de hiszem, hogy a végén megint csak beírjuk a nevünket a történelembe: ezúttal nem a vérünkkel, hanem a verejtékünkkel — az eredményeinkkel. Ötvenhat emlékéből merítsünk erőt az útra. Erőt, elszánt türelmet, akaratot. Mert helyettünk más nem meríthet, a mi utunkat magunknak kell végigjárnunk, s a végső sikernek ez a záloga. Hogy igenis végigjárjuk."

(Göncz Árpád, 1992. október 23.)